Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú Szűcs Józseffel

 

1.jpg

Régóta tudjuk, hogy a jó színházhoz (is) kell egy csapat. Az viszont korántsem mindegy, hogy milyen ez a csapat. A Talpalatnyi Színházban minden megvan, ami egy jól működő TÁRSULATHOZ kell: Ismerjük meg most a színház egyik alapítóját, a társulat egyik vezetőjét:
Szűcs Józsefet.

 

Hol és mikor szerettél bele a színházba?

A színház iránti szerelem szülővárosomból Tatabányáról indult, pontosabban a Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskolából. Az akkori történelem tanárom, aki egyébként magyar szakos is volt, indított egy színjátszó kört. Ha jól emlékszem egy 1956-os ünnepségen indult az egész 1995-ben. Ott éreztem meg azt, hogy ez több mint a szövegmondás, ott a játék volt a lényeg.

 

Mi volt az, ami magával ragadott?

Jártam színházba korábban is, de tipikus néző voltam csupán. Megnéztem egy darabot, tapsoltam a végén, és hazamentem. Pont azt szerettem meg benne, hogy olyan életekbe és helyzetekbe lehet belekóstolni, amit az ember soha nem tapasztalhat meg a valóságban.
Lehetsz gonosz, hősszerelmes, tulajdonképpen bármilyen figura. Az egésznek van egy sajátos varázsa, ahogyan az illúzió születik. A háttérben kupi van, félretolt kellékek, ruhák, egy méterrel előrébb pedig ott van egy újabb tér, a színház maga.

A színház maga pedig már fiatalkorodban meghatározta az életed…

1997-ben érettségiztem, a középiskola utolsó két éve erőteljesen a színházról szólt. Csináltunk kisebb produkciókat, és két nagyobb előadást is. Az egyik az a Kőműves Kelemen rockballada volt, a másik pedig a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. És itt az ideje, hogy megnevezzem azt az embert, akinek mindezt köszönhetem. Ő pedig nem más, mint Mátraházi Ferenc, a történelem tanárom. Külön érdekesség, hogy ma, lassan 18 évvel később ő is tagja a Talpalatnyi Színháznak. A barátságunk máig megmaradt, és szerintem meg is fog maradni még sokáig.

 

Volt azonban egy kis szünet a kapcsolatotokban, amikor 1997-ben a Jászai Mari Színház amatőr csapatába kerültél…

Akkoriban ezt Tüske Színpadnak hívták. Itt dolgoztam körülbelül egy évet, amikor Frenkó Zsolt rendező azt mondta nekem, hogy szeretné, ha kisebb segítséget nyújtanék az egyik új bemutatójában. Ez pedig a Rémségek csöpp kis boltja, ami egy meghatározó darab volt az életemben. Tulajdonképpen egy láthatatlan résztvevő voltam az előadásban. Időnként megjelentem a színpadon: vagy nagyon megvertek vagy elcsépeltek.

De volt egy fontosabb funkcióm is, mégpedig az, hogy ebben a darabban voltak bábok. Ugye ez egy életre kelt növényről szól, aki embervérrel szeret táplálkozni. A bábokon keresztül, mindenféle nagyságokban szerepelt ez a virág. Nos, ezeket a bábokat mozgattam én.

Itt nagyon sok mindent tanultam, illetve kezdtem el tanulni a színházról. És nem utolsósorban fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt már akkoriban. Innentől kezdve szépen lassan elkezdett körvonalazódni, hogy én mit is akarok csinálni az életemmel. Aztán ez később holtvágányra futott, de erről majd később.

 

2001-ig azonban egy igen intenzív időszakot tudhatsz magadénak…

A 2000/2001-es színház évadban már a társulat tagja voltam. Akkor havi 18-19 előadást játszottam, ami azt jelenti, hogy minden második este színpadon voltam, tehát nagyon intenzíven jelen volt az életemben a színház. Tulajdonképpen ez lett a főállású munkahelyem. Dolgoztam úgymond színészként, dolgoztam rendezőasszisztensként, vagyis szinte minden színházi munkakörbe belekóstoltam. Voltam ügyelő, voltam kellékes, tehát minden. A zenés darabtól, a prózáig, a klasszikus vígjátékon keresztül a modern darabig sok mindenben részt vettem. Nem kell azt képzelni, hogy nagy szerepeket alakítottam, soha nem voltam egy főszereplő. Van annyi önkritikám, hogy elismerjem, hogy nem is vagyok alkalmas erre. Tehát valahol a középmezőnyben én nagyon jól eljátszadoztam.

 

Nem is vágytál magasabbra? Például a Színművészetire?

Volt egy időszak, amikor egymás után három évben is elmentem a Színművészeti Egyetemre, és mindig az első körben kirostáltak. Aztán rádöbbentem, hogy talán nem is biztos, hogy ott van az én helyem. Nagyon szerettem azt a szintet, amikor a színházban dolgozhattam. Mindig egy kicsit több lehetőséget kaptam. Volt persze olyan szerep is, amire azt mondták, hogy ez nem sikerült. Meg volt olyan is, amire azt mondták, hogy ezt inkább ne. Például visszatérő darab az életemben a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Amikor a Jászaiban megcsinálták, akkor Manuel szerepét kaptam meg. Egy előadást, egy nyilvános főpróbát játszottam, utána ez lekerült rólam, de megjegyzem jogosan. Nem tudtam megbirkózni a szereppel. De nem is a szereppel volt a baj, hanem a rendező elképzeléseivel, ami nem azt jelenti, hogy nem fogadtam el, hanem nem tudtam magamból kihozni ezt a karaktert. Viszont kaptam helyette egy másikat, ami rövidebb volt, és amivel kellőképpen elboldogultam.

 

A színészkedés helyét így szépen lassan átvette a rendezés, a tanítás és még valami, ami a mai napig tart….

2001-ben személyes okokból otthagytam a színházat, az életemnek ez a része lezárult. Nem voltam 22 éves mikor elkezdtem tanítani egy tatai iskolában. Drámajátékot tanítottam és színjátszó kört vezettem. Úgy gondoltam, hogy akkor így ki tudom élni a színpadi dolgokat. Ez két évig tartott, amikor megint képbe jött a színház.

Amikor 2005-ben már 3 helyen is tanítottam, elindítottunk egy nyári tábor Almásfüzitőn. Itt jön a képbe egy másik ember, aki 1995 óta része az életemnek, jó barátom azóta is. Ő pedig nem más, mint Varga József. Egy kis szünet után 2005-ben Józsika ismét felbukkant az életemben. Megkerestük egymást, és azt mondtuk, hogy csináljunk egy nyári tábort. Nagyrészt azoknak a gyerekeknek a közreműködésével, akiket én tanítottam. Ez egy 1 hetes intenzív tábor volt, és mindig egy komplett előadást készítettünk a tábor végére. Az első évben volt 50 perc, a következőben 70 perc, a harmadik évben már két órás darabot vittünk színpadra.

 

 

Innen már csak egy lépés választott el a Talpalatnyi Színház megszületésétől…

2010-ben egy szó szerinti álmatlan éjszakán Lakatos Ádám nevű barátommal hánykolódtunk egy szobában (semmi rosszra nem kell gondolni), és ennek a hánykolódásnak természetesen gyümölcse is született: a Talpalatnyi Színház.

És ez a gyümölcs már többszörösen beérett, hiszen rengeteg darabot színpadra vittetek a Társulat megalakulása óta…

Inkább felsorolom, mint számolom. Bemutattuk Molnár Ferenc: Ibolyáját, a Képzelt riportot egy amerikai popfesztiválról, Harold Pinter: Árulás című darabját. Volt egy ősbemutatónk: Varga Lóránt, Kővel, kő nélkül című darabja. Most próbáljuk az Érdekhazugságokat. Csináltunk Parasztkomédiát, szilveszteri, karácsonyi műsort, született egy költészet napi, József Attila összeállítás, valamint egy magyar kultúra napi Kölcsey összeállítás.

 

Mindeközben pedig talán Te is visszatérsz a színpadra?

Az elmúlt egy-két évben, talán pont az Érdekhazugságok béli szerepemnek köszönhetően, vágyom arra, hogy visszatérjek a színpadra. Nagyon szeretek rendezni, sőt úgy érezem, hogy jobban ki tudok teljesedni egy előadást rendezve, mint játszva. De nagyon hiányzik a játék. Két decemberi élményem is a színházhoz kötődik. Elnézve ezeket az előadásokat, sajgott a szívem a színpad után. Ha akkor nem vagyok olyan hülye, hogy egy emberi ellentét miatt, otthagyom a színházat, akkor kit tudja, hogy hol lennék.

 

De ha most ott lennél, akkor nem itt lennél, és akkor talán nem lenne a Talpalatnyi Színház sem…

Inkább azt mondom, hogy örülök annak, hogy barátokkal próbálok, jó hangulatban, viták és veszekedések nélkül.

 

Jobban megéri így? Hiszen azért a színpadról sok minden visszaköszön…

Igen, mert én profi színházban dolgoztam, nem profiként. Én soha nem voltam profi színházi ember. Láttam viszont belülről, hogy zajlik egy profi színház. És ez nem mindig az, amit az ember gondol arról, hogy milyen egy színház.  Azt mondom, hogy ez így most nagyon jó. Addig, amíg van egy Józsika, addig, amíg van egy Szemes Péter, amíg van egy Kálmán Teréz, és most itt felsorolhatnám a társulat összes tagját, addig ezek a kemény hétvégi próbák feltöltik az embert.

 

 

Valami végtelen kedvesség cseng a hangodban, amikor ezekről az emberekről beszélsz…

Józsikát például lassan 18 éve ismerem, fel se tudom sorolni, hogy mennyi mindent csináltunk már együtt. Talán két éve mondtam azt neki, hogy itt az ideje, hogy ő is rendezzen.

Na most, róla tudni kell, hogy egy hihetetlen lelkiismeretes ember, tehát akármibe fog, nem tudja félgőzzel csinálni. Ő tényleg elkezdett keresni darabokat és egyszer csak felhívott, hogy talált egyet. Amikor elmondta mi a címe és miről szól nekem szó szerint felszaladt a szemöldököm a homlokom közepére, mert nemhogy nem játszottam, de nem is láttam bűnügyi játékot színházban.

 

De talán pont ebben rejlett a varázsa…

Mondtam Józsikának, hogy rábízom. Azt láttam, hogy az első próba, első percétől egy hihetetlenül felkészült ember, díszlettervvel, jelmeztervvel indult neki a darabnak. Józsika flottul úgy működött, ahogy egy rendezőnek működnie kellene. Azt tudni kell, hogy én egy lusta rendező vagyok, én nem így dolgozom. Hihetetlen módon motivált és inspirált azonban az ő hozzáállása.

 

Így viszont te is több időt töltöttél a színpadon, mint a rendezői székben…

Nagyon jó volt újra játszani. Én ugyan játszottam a színházi előadásaimban, de inkább kisebb szerepeket, és ha nagyon muszáj volt. Itt viszont azt mondta nekem a Józsika, hogy van itt egy férfiszerep, Ralfnak hívják. Azt kell, hogy mondjam: szeretem. Itt is igaz, amit az elején mondtam, hogy azt szeretem a színházba, hogy olyan figurákat játszatok, olyan helyzetekbe kerülhetek bele, amikbe, a valóságba sose.

 

2.jpg

Ralf bőrében milyen élethelyzetekbe kóstolhatsz bele?

Egy tipikus rosszfiút játszom, aki nem tűri, hogy az ő életét felzavarják és felkavarják. Pénzhamisítással foglalkozik, amivel a nagyigényű feleségét eltartja. Na, most ugye a darab története, hogy mindenki hazudik mindenkinek. Azért is érdekhazugságok, mert mindenkinek érdekében áll, hogy hazugsággal fenntartsa látszatot. Tulajdonképpen a klasszikus és a modern krimi keveredése. És akkor ennyit is mondanék most, akit felcsigáztam az nézze meg.

Kihívás volt ez a szerep?

Abszolút. Felsejlettek bennem olvasott, nézett, látott krimik hogy hogyan lehet egy ilyen figurát eljátszani. Ráadásul nálamnál idősebb figuráról van szó. Nagyon érdekes, nagyon szeretem játszani, mert kihívás minden mondata. Ez tipikusan olyan, amit otthon is imádok gyakorolni, mert mindig meglátok benne valami pluszt, hogy miként lehetne még Ralfosabb.

 4.jpg

Ha pedig éppen nem zűrös rosszfiúkat alakítasz, úgymond a civil életedben sem egy szokványos foglalkozást űzöl…

Mindennapjaim zűrös szakmában telnek, a gyerekvédelemben dolgozom immáron 4 és fél éve. Tavaly február óta a komáromi gyermekotthonban vagyok nevelő. Mivel köztük élek, nagyon fontos a velük való kapcsolatom. Nagyon nehéz lelkileg, hiszen ők különböző okokból kényszerültek ide. Ugyanakkor minden napnak megvannak a maga csodái, és az a ragaszkodás és szeretet, amit tőlük kapok az fantasztikus.

 

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Talpalatnyi Színháztól is rengeteg mindent kapsz. Mi lenne az az egy szó, amivel jellemeznéd ezt a kis csapatot?

Közösség.