Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú Szemes Péterrel, az Érdekhazugságok című bűnügyi játék Tonyjával

peti.jpg

„Az ember idejön, szereti csinálni, dolgozik 5-6 órát, és ha megkérdezik, hogy mit csináltál, azt mondhatja, hogy szórakoztam.” - vallja mindezt Szemes Péter az Érdekhazugságok című bűnügyi játék Tonyja. A darab kapcsán szóba került, színház, szerelem és még sok minden más.

 

Mit kell tudnunk dióhéjban az eddigi életedről?  

Szemes Péter: Tatabányán születtem, amúgy oroszlányi lakos vagyok. Azt kell tudni a születési körülményeimről, hogy Csernobil évében jöttem a világra, tehát azért kicsit aggódtak.

A fordulópont akkor érkezett el az életembe, a színészethez kapcsolódóan is, mikor Tatára kerültem az Eötvös gimnáziumba, ahol egy fantasztikus közösség vett körül. Ott elvégeztem az öt évet, 2006-ban érettségiztem és utána mentem Pestre, egyetemre.


Még a gimiben ez fordulópont a színházzal való találkozásod volt…

Sz. P.: Igen, a színházzal ott találkoztam először, ahol volt egy színjátszó csoport. Az, hogy hogyan kerültem közéjük annak nagyon egyszerű története van. Kiesett egy ember az egyik színdarabból, mert lebetegedett. A Szentivánéji álmot játszották éppen, és sürgősen szükségük lett volna egy beugróra. A csoport lánytagjai, engem csak úgy szegről-végről ismertek, és egyszer odajöttek hozzám a folyosón. Ők már lemondtak róla, hogy valakit is össze tudnak szedni. Feltették a kérdést: Jössz? Én meg mondtam, hogy megyek. És amennyire meglepődtem, hogy megkérdeztek, ők annyira meglepődtek, hogy igent mondtam. Hozzá kell tenni, hogy 12 nő volt a csapatban és 3-an voltunk fiúk. Ez már azért húzóerőnek számított.

Na, de azért nemcsak a lányok miatt maradtál…

Sz. P.: A csapat miatt maradtam igazából és az alapokat is ott tanultam meg. Hogy hogyan álljon az ember színpadon, hogyan beszéljen színpadon, egyáltalán mi is az, hogy színpadon lenni. Egyébként nagyon izgulós voltam, és vagyok a mai napig. Azt hittem egy idő után sikerül kinőni, de még most is ha fölmegyek a színpadra, és nem érzem ugyan, hogy izgulok, csak látom, hogy remeg a kezem, akkor tudom, hogy ez még máig megvan.

De ez akár inspirálhat is…

Sz. P.: Persze, szeretek izgulni, jó ez az érzés.

 



terezzel.jpg

Kálmán Terézzel

Egyszer lefeküdtem a színházzal.”  Ezt a szösszenetet ide a honlapra írtad a bemutatkozásodhoz. Egészen pontosan, hogy kell ezt érteni?
 
Sz. P.: Nem szerettem sose azt csinálni, amit kell, és ezt sikerült kinyögni. Viszont olyan szempontból igaz, hogy tényleg egyfajta alkalmi kapcsolatnak indult. Tehát pont ezzel, amit az előbb elmeséltem, kellettem beugrónak, elmentem, megnéztem és egyszerűen ott ragadtam. Semmi előtervezés nem volt ebbe, semmi cél, hogy én majd most fölmegyek a színpadra és megmutatom magam, és nekem ott lesz a helyem. De nem értek olyan színházi élmények sem, amik annyira befolyásoltak volna, hogy hatásukra én mindenképpen ezt szerettem volna csinálni. Tényleg egy véletlen találkozás volt.

 

Ugyanilyen véletlen volt a találkozásod Szűcs Józseffel, a Talpalatnyi Színház egyik alapítójával is…

Sz. P.: A színjátszósok közül páron hallottuk, hogy ő tart drámaórákat. És én azt mondom, hogy igazából ott kezdődött, az a komoly kapcsolat a színházzal, ami szerelem a mai napig megmaradt. Nála éreztük meg azt, hogy nem annyi a színház, hogy kimegyek, kiállok a színpadra, elmondom a szöveget, odafigyelek arra, hogy hogyan mondom el, miként mondom el, milyen szerepet veszek fel, hanem, hogy abba lehet életet is vinni.

És az évek során, ahogy együtt dolgoztunk igazi barátság alakult ki közöttünk.

 

És valahol ennek is köszönhető a Talpalatnyi Színház megszületése…

Sz. P.: Igen, a társulatot egy baráti társaság hozta létre. Volt egy kemény mag, akikkel évek óta összejártunk egy nyári táborban, és egy idő után úgy gondoltuk ideje lenne komolyabban venni.

Tehát nem elég az, hogy nyaranta egy hetet együtt töltünk, és abból valami jót sikerül kihozni, amit előadunk kétszer és utána vége. Hanem mi lenne, ha biztosítanánk ennek teret, meg időt, ha már van egy jó darabunk, akkor azt többször előadhassuk, megmutassuk egy kicsit magunkat, illetve ne csak nyáron tudjunk együtt dolgozni, hanem év közben is.

 

Mit jelent most az életedben ez a Talpalatnyi társulat?

Sz. P.: Ez most a színt. Ja, igen, azt nem mondtam, hogy én matek-fizika tanárként fogok most végezni. Ez azért eléggé a realitást tükrözi. Ám annyira mégsem áll egymástól távol a két dolog. Hiszem azt, és nemcsak azért, hogy hazabeszéljek, de minden tanárnak kötelessége lenne valami színházas alapot, vagy kiállást felszedni magára, hogy tudjon beszélni. Ugye, valószínűleg azért mert tanultam ezeket a dolgokat, kicsit jobban oda tudok arra figyelni, hogy milyen, amikor egy tanár motyog, milyen, amikor egy tanárnak nincsen tekintélye, ha nincs akkor miért nincs, ha van akkor azt hogy éri el. De mindenképpen, amit ott tanítanak, nekem az nagyon a reális oldalát mutatja a világnak, és én úgy érzem, hogy mindenképpen kell, hogy valami művészettel foglalkozzon az ember. Ahhoz hogy ki tudjál teljesedni, ahhoz szükséges a művészet, és mindegy, hogy ez tánc, rajz, színház, vagy bármi.

reb.jpg

Nagy Rebekával

 

Ezek majd mindegyike megtalálható a te életedben is. . .

Sz. P.: Igen, hiszen a színházon kívül a tánc is jelen van az életemben. Már négy vagy öt éve tanítok is táncot, amit nem is társas, és nem is színpadi táncként kell elképzelni, hanem egy szabad táncként. Itt inkább a befelé figyelés, önmagunk megismerése a lényeg. És hát így a tánccal, a színházzal, és a sulival érzem azt, hogy lefedett az életem.

 

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a színházzal a kapcsolatod alkalmi. Nem szeretnéd komolyabbra fűzni?

Sz. P.: Hobbi kategóriába sorolnám, mert annak ellenére, hogy nagyon sok munka van mögötte, soha nem éreztem munkának és nem is szeretném annak érezni. Ezért nem is szeretnék olyan irányba elmenni, hogy mondjuk szinitanodába, színművészetire, vagy más nagyobb színházaknál próbálkozni, mert így tényleg a szerelemről szól. Az ember idejön, szereti csinálni, dolgozik 5-6 órát, és ha megkérdezik, hogy mit csináltál, azt mondhatja, hogy szórakoztam.

 

 

Most is éppen szórakozással töltitek az időt, és készültök az Érdekhazugságok című darab előadására, amiben egy új oldalad is megmutathatod…

Sz. P.: Most kicsit bajban vagyok, Tonyt alakítom a darabban, korábban pedig Ralfot játszottam, és hát eléggé más karakterekről van szó. Tonyról azt kell tudni, hogy ő egy szélhámos. Neki az a munkája, hogy elcsábítgatja a nőket, embereket gyilkol, ha arról van szó. Minden belefér neki, mert a pénz mozgatja. Amit megfizetnek neki, azt ő megcsinálja. Inkább az a nehézség benne, hogy a másik karakter hozzám közelebb áll. Előkaparni magamból egy olyan karaktert, aki egyáltalán nem becsületes, és hazudik össze vissza, nos, ezt sokkal nehezebb, mint mondjuk a búskomor Ralfot. Ő inkább megkeseredett, befelé figyel, megvannak neki is az érdekei persze, de sokkal komolyabb ember. Tony pedig egy csip-csup ember és sokszor kitör belőle, hogy nem éppen úri neveltetést kapott. Egy picit távolabb áll tőlem, ugyanakkor izgalmasabb is így, és most per pillanat jobban évezem ezt az egészet.

 

Nagyobb kihívást jelent egy ilyen karaktert megformálni?

Sz. P.: Mindenképpen nagyobb. Igazából én úgy gondolom, hogy minden emberbe minden ott van. Minden szerep ott van, minden érzés, csak valami kisebb mértékben, valami jobban el van rejtve. Amikor készülök egy szerepre, úgy gondolom, az mindig önvizsgálattal kezdődik, hogy vajon melyik az a részem, amelyik jobban hasonlít, speciál Tonyra. És azt kell előkaparni és megfigyelni, hogy na melyik az a részem amit igenis a pénz mozgat, melyik az a részem amit igenis a jó nők mozgatnak. Az árulások, a becsapások, a hazugságok mozgatnak. És az első lépés mindig az, hogy igen be kell ismernünk, hogy van ilyen részünk, ezt előhozni, feldomborítani, kinagyítani kicsit és utána kezdődhet a munka.

 

kata.jpg

Lőrincz Katával

Milyennek tartod itt a műhelymunkát?

Sz. P.: Pont azért tudom azt mondani, hogy nem munka, amikor itt vagyok, mert velük nagyon jó. Velük játszunk. Fölmegyünk a színpadra és belefér az, hogy elvicceljük a próba első negyedét és senki nem sértődik meg rajta. Ugyanakkor tudunk nagyon komolyan dolgozni, és nagyon gyorsan dolgozni, hogy ha arról van szó. Azért is jó, hogy nincs feszültség a légkörben, mert olyankor születnek mindig az új ötletek. Bejön az ember, még nem tudok úgy bejönni, mint Tony. Az a próba alatt fog felépülni. Van egy képem, róla, de még nem tudom úgy eljátszani, és nem tudom beilleszteni az ő karakterébe és a többiekkel való kapcsolatba. Viszont ha teszem azt, hogy 10 ötletből egy működik akkor máris közelebb kerültünk a karakterhez, egymáshoz és a színdarabhoz is.

 

Mi ennek a darabnak a különlegessége szerinted, mi az, ami bevonzza a közönséget az előadásokra?

Sz. P.: A különlegessége elsősorban az, hogy nagyon jól megírt történetről van szó. Tele van fordulatokkal, és egy kicsit a krimire hajaz. És amit egy jó krimitől elvárunk az utolsó pillanatban is képes csavarodni egyet, és az utolsó pillanatban is kiderülnek olyan információk, ha leülnék utána megnézni a darabot, akkor már teljesen mást néznék benne.

 

Mi lenne az az egy kifejezés, amivel jellemeznéd ezt a társulatot?

Sz. P.: Baráti közeg.